2020. október 08., 09:40
A megemlékezés a Himnusz eléneklésével kezdődött, majd Fülöp Zsolt polgármester köszöntötte a résztvevőket. Beszédét azzal kezdte, hogy „egy ravatalnál állunk, egy 1849-es ravatalnál…” A temetésükön akkor senki nem vehetett részt, de egy egész nemzet gyászolta és gyászolja ma is őket – folytatta a gondolatsort. – Ahogy a gyász idején szokás “fontos, hogy végiggondoljuk az életútjukat. Ezek a katonák, magyar hazafiak, akik bár lehet, hogy nem is értették egymás nyelvét, mégis egy nemzetnek voltak tagjai, és a szabadságért adták az életüket, azért a szabadságért, amit mi mindannyian élvezhetünk…, és amit szeretnénk gyermekeinknek is biztosítani.” A gyász gondolatához visszatérve, a Nemzeti dal utolsó versszakát idézte: „Hol sírjaink domborulnak, | Unokáink leborulnak, | És áldó imádság mellett | Mondják el szent neveinket.” Petőfi mintha látnok lett volna – mondta, de arra kérte az emlékezőket –, hogy ne csak a gyászt éljük meg rájuk emlékezve, hanem azt az erőt is, amit ők adtak nekünk.
Végül a honvédtisztek – ahogy a legenda tartja – kivégzésük előtti utolsó szavait olvasta fel, minden mondat után a Nemzeti dal refrénjét idézte: A magyarok istenére | Esküszünk, | Esküszünk, hogy rabok tovább | Nem leszünk!
A polgármesteri beszéd után Orbán Borbála és Pánczél Kristóf gyönyörűen adták elő népdal-összeállításukat, ünnepi dalfüzérükben először az „1948-ban”, majd az “Ifjúság mint sólyommadár” csendült fel, végül az aradi népdal, „a tizenhárom magyar vitéz” vértanúságát megéneklő, “Jaj de búsan süt az őszi nap sugára” következett.
Az ünnepi beszédet a Ferences Gimnázium történelemtanára, Szakács Áron mondta. Ferenc József Haynaunak adott utasításával kezdte beszédét „…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania…”, majd felidézte a történelmi eseményeket. „Ezen a szomorú napon Aradon hulltak le először a Ferenc József által követelt fejek: Haynau rendelkezése nyomán – hajnali fél hatkor – a négy golyó általi halálra ítélt tisztet – sorrendben Lázárt, Dessewffyt, Kiss Ernőt és Schweidelt – végezték ki először, utánuk következtek a kötélre szánt tábornokok. Hat órakor Poeltenberg Ernő, őt pedig Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János követte. A legszörnyűbb büntetés így Vécsey Károly grófnak jutott, neki ugyanis végig kellett néznie társai halálát; kivégzése előtt a halott Damjanichnak csókolt kezet – elbúcsúznia nem volt kitől.”
Batthyány Lajos grófra emlékezve többek között elmondta, hogy a szentendreiként tudni kell – hiszen a városban hetven éve van Ferences Gimnázium –, hogy „ferences szerzetesek lopták el a miniszterelnök holttestét és rejtették el egy vörös márvánnyal jelölt sírhelyen a pesti ferencesek kolostorában.”
Beszédében kitért a Batthyány-kormányra is, „amelyben minden politikai csoport képviseltette magát: a liberális Kossuth, a centralista Eötvös báró, a konzervatív Eszterházy Pál és a pártokhoz nem köthető Széchenyi. Ennek a közös akaratnak mondott nemet a bécsi udvar.”
Elgondolkodtató rövid kitérőt tett arról is, hogy az aradi kivégzéseket és a megtorlásokat elrendelő, ifjú Ferenc Józsefből évtizedek múltán “Ferencjóska” lett, az egyetlen a magyar történelemben, aki uralkodóként becenevet kapott.
Záró gondolataiban pedig a mához szólt: „Adja Isten, ha a mi életünkben váratlanul sorsfordító pillanat érkezik, mi is rátaláljunk a helyes útra! … Nem történelmi feladatok várnak ránk: a ránk szabott feladatot maradéktalanul, jó lelkiismerettel el kell végeznünk. …”
Szakács Áron beszéde után a résztvevők egy perces néma csenddel emlékeztek a kivégzett honvédtisztekre, a császári önkény áldozataira.
Az ünnepségen az emlékműnél koszorút helyezett el:
A megemlékezés a Szózat eléneklésével zárult.
Szakács Áron, a Ferences Gimnázium történelemtanárának beszéde >>
